NYIHA

Szentmihályi Szabó Péter : NYIHA

K. József nagyon szerette az édesanyját. Ez ugyan a jövőben, amikor
történetünk játszódik, már meglehetősen ritka és bizonyos
értelemben gyanús vonás lehetett, de K. Józsefnek elnézték, mert jó
munkaerő volt. Az INFOPTI munkatársa volt, vagyis bizalmi állást
töltött be. Az INFOPTI (Információs optimum) feladata volt, hogy
az állampolgárok jó közérzetét, az államba vetett bizalmát
fenntartsák és lehetőleg állandóan fokozzák.
K. József helyzete az INFOPTI-nál sziklaszilárd volt, mert az
újsághírek mind az ő kezén mentek át, pontosabban az általa
szerkesztett számítógépen keresztül, amely zseniálisan, néha
mindössze egy–egy kötőszó vagy jelző megváltoztatásával képes
volt arra, hogy a leggyászosabb hírt is optimálja. K. József gépe még
a több ezer ember halálával járó elemi csapások hírének objektív
igazságtartalmát is oly mértékben tudta átkódolni, hogy az
átlagolvasóban feltétlenül felébredt a fényes jövőbe vetett hit és a
természettel való békés egymás mellett élés fontosságának tudata.
Persze ez nem is lényeges, csak azt kívánjuk jelezni, hogy K. József
boldog és elégedett ember volt, ami nem is csoda, hiszen egy egész
ország népének optimizmusát biztosíthatta.
Az édesanyja is szerette K. Józsefet, ami már azért is érthető, mert
nem mindenkinek van ilyen, bizalmi posztra került okos fia, de
tartunk attól, hogy K. József mamája akkor is büszke lett volna a
fiára, ha történetesen egy hazával odébb, az INPESSZI cégnél
dolgozik. (Az INPESSZI, ez a kapitalista hírbörze, amely öles
betűkkel hirdette: ember embernek farkasa, éppen az olvasók
elborzasztásában és ily módon való feltételezett szórakoztatásában
lelte örömét és magas osztalékát.)
K. József éppen édesanyjánál üldögélt, és kávét szürcsölt, amikor a
végzetes kijelentés elhangzott, amelyet K. József először egyáltalán
nem vett figyelembe, sőt ki is nevetett. Ugyanis K. József édesanyja
belepillantott az Esti Kurírba (amely szintén átment teljes
híranyagával az INFOPTI kezei és mágneses szalagjai között), és az
alábbi kijelentést tette:
– Fiacskám, már megint elütöttek egy nyugdíjast. Az az érzésem,
szándékosan ütik el nálunk a nyugdíjasokat, mert mi már csak terhet
jelentünk az államnak. Egyszer még rám is sor kerül, figyeld meg,
fiacskám! Én állandóan úgy érzem, követnek. Már feni rám a fogát,
illetve a kerekét egy autós, érzem a csontjaimban!
Ekkor hallatta K. József történelmileg hiteles, ám teljességgel
helytelen nevetését.
– Ugyan, mama!
“Képzelődik az öreglány. Vagy lehet, hogy már szenilis, üldözési
mániája van vagy mi? A nyugdíjasokat gyakrabban gázolják halálra
az autók, mert összevissza mászkálnak tilos jelzésben, és rosszak a
reflexeik. Úgy látszik, finomítani kell a gépet az INFOPTI–nál.
Mégsem járja, hogy éppen az én anyám jusson ilyen
meggondolatlanul pesszimista következtetésekre!"
Még beszélgettek egyről-másról, mert K. József mintapolgár volt, és
a szerda délutánokat mindig anyjával töltötte, bár interrádióján
többször is hazaszólt, nehogy Éva, a felesége nyugtalankodjék a
vacsora miatt. Éva persze nemcsak a vacsora miatt nyugtalankodott,
mert amióta bevezették Magyarországon a többnejűséget, a legtöbb
feleség interrádióján (amely minden állampolgárt bárhol elérhetővé
és ellenőrizhetővé tett) állandóan felhívta a férjét, nehogy
beszerezzen még egy feleséget. Ennek ellenére K. József egyetlen
feleségével már–már különcnek számított, s rebesgették, nemsokára
kötelezővé teszik a többnejűséget, hogy az ország előtt álló
gazdasági problémákat (és a munkanélküliség gondjait) valahogyan
megoldhassák, mert a szalag – és segédmunkák gépesítésével és
minden fizikai munka automatizálásával elharapóztak a lényegében
semmittevéssel járó munkák, például több mint százezer női
gépfelügyelőt tartottak számon, akik csak üldögéltek és kávéztak és
pletykáltak a gépek mel-
lett, napi négy órában és hat műszakban. (K. József édesanyja is
ilyen gépfelügyelőként ment nyugdíjba.)
De amikor unott mozdulattal beprogramozta sínautójába lakása
kódjelét, megint eszébe jutott anyja felelőtlen kijelentése, még Éva
szintetikus vacsoráját is kedvetlenül turkálta csupán, pedig műcsirke
és műeper is volt, természetesen műtejszínnel.
– Anyám azt mondta, szerinte az autósok direkt vadásznak a
nyugdíjasokra.
– Ostobaság. Elütnek azok mindenkit. Már régen be kellett volna
tiltani a szabadonfutókat. Bezzeg te nem tudsz elütni senkit sem,
még ha akarnád is, akkor sem, mi?
– Mert állami tisztviselőknek jár a sínautó. Nem baj, majd a többit
is gépesítjük. Mindent.
“Kár, hogy ezt nem lehet gépesíteni" – sóhajtott magában, amikor
este házastársi kötelessége teljesítésére került sor. Ebben az időben
minden feleség igen követelődző volt, nehogy férjénél tartalék
energia maradjon fent a többnejűség gyakorlati megvalósítása
érdekében. “Egy állami tisztviselőnek tíz feleség jár. Egy maszeknak
tizenöt. Nem baj, csak szenvedjenek."
Másnap mogorván, kialvatlanul dolgozott az INFOPTI–nál.
Átvizsgáltatta a mesterszámítógéppel az Esti Kurír baleseti híreit is.
“Nem kell beírni azt, hogy nyugdíjas. El kell hagyni az életkor
megjelölését is, és minden rendben lesz.*' De a statisztikai adatok őt
is megdöbbentették: a valószínűségi aránynál lényegesen magasabb
volt a nyugdíjas korúak utcai baleset következtében beálló
elhalálozása. “Kellemetlen. Nemsokára én is nyugdíjba megyek."
Éppen kávézott az automata büfében, amikor sípolni kezdett az
interrádiója, s a piros lámpa elárulta, hogy állami közlemény
következik. Sajnálattal közölték vele, hogy édesanyját halálos
közlekedési baleset érte, temetése másnap lesz a negyvenkettedik
emeleten. (Ebben az időben már a temetést is automatizálták,
természetesen csak hamvasztásos temetés volt, és egyetlen
ötvenemeletes felhőkarcoló gondoskodott a főváros halottainak
pontosan kódolt és gyorsliftekkel is ellátott nyughelyéről.)
K. József rezzenéstelen arccal figyelte, hogyan fújjak be csőpostán a
hamvakat a 23 680 B kódjelű üvegkehelybe, amely egy
alumíniumból készült, galambdúcszerű odúban foglalt helyet. “Az az
érzésem, szándékosan ütik el nálunk a nyugdíjasokat, mert mi már
csak terhet jelentünk az álamnak. Egyszer még rám is sor kerül,
figyeld meg, fiacskám!" Szinte hallotta anyja szavait, és a saját
gúnyos nevetését. Kötelességszerűen végighallgatta a felcsendülő
gyászindulót, elhelyezte a galambdúcon a művirág csokrot, és sietve
távozott. “Ugyan, ostobaság. Véletlen volt. A kivétel erősíti a
szabályt."
Délután már olvashatta az Esti Kurírban a friss hírt. Csak a név
szerepelt, a gép engedelmesen törölte a “nyugdíjas" kifejezést és az
életkorra való utalást.
Még az irodájából felhívta a rendőrséget. Érdeklődött, mi történt az
autó vezetőjével, aki elütötte az anyját. “Cserbenhagyás, de kiadtuk
már ellene a körözést. Sajnos, elég gyakori eset" – hangzott a válasz.
Hát persze. Cserbenhagyás. Ismét elővette a statisztikai kimutatást,
végigzongorázott a számítógép billentyűin. Igen magas százalékban
cserbenhagyás. Néhol szemtanúk vallomásai is előkerültek. Fekete,
gyors, ismeretlen rendszámú furgon. Oldalán valami cégjelzéshez
hasonló. Talán állami kocsi.
K. József három napig tépelődött, s aztán mintapolgárhoz igen
méltatlan módon magánnyomozásba kezdett. Úgy érezte, ennyivel
tartozik anyja emlékének.
Hófehér, lengő szakáliat ragasztott (egy színész barátja jóvoltából),
fekete vakszemüveget tett fel, szerzett egy göcsörtös botot, és
elővette leginkább kimustrált ruháit. Tudta, hogy életveszélyes
vállalkozásba kezd, amennyiben jogos a feltevése, de erre az
áldozatra az igazság érdekében vállalkoznia kellett. Azonkívül
elfogta a vadászszenvedély is ezt a máskülönben hűvös, korrekt,
békés férfiút, a hatalom támaszát. Tudta, minden a reflexein múlik
majd, ezért sínautóján kihajtott a város szélére, és a satnya
műerdőben terepgyakorlatokat végzett, a szeméthegyek árnyékában.
A számítógéppel kielemeztette az eddigi balesetek előfordulásának
valószínű gócpontját, és szabad idejében csalétekként lesben állt.
Szorgalmasan kocogott át a tilosban, meggör-
nyedten és reszkető fejjel, de semmi sem történt egy egész héten
keresztül, csak Éva gyanakvását kellett elaltatnia azzal, hogy
ötpercenként beleszólt az interrádióba. Azt füllentette, hogy a
forgalmi helyzet számítógépes kiértékelésével bízták meg, ami
éppenséggel nem INFOPTJ-feladat, de Éva habozás nélkül elhitte,
mert amúgy is kizárólag az IN-PESSZ1 izgalmas híreit fogyasztotta
(mint a legtöbb állampolgár), eléggé el nem ítélhető' módon.
De a nyolcadik napon, amikor K. József már csaknem feladta az
eredménytelen, nevetséges s ugyanakkor veszélyes kísérletezést,
megjelent a fekete furgon. Mint valami baljós tünemény, úgy
kanyarodott ki egy mellékutcából. Biztosra ment, nem is túl nagy
sebességgel érkezett, egyenesen megcélozva a botjára görnyedő,
tehetetlen öregurat. De az öregúr fürgén félreugrott, és még arra is
volt ideje, hogy vashegyű botját belevágja a furgon szélvédőjébe,
amely millió darabra tört szét. A sofőr elvesztette önuralmát,
csikorogva fékezett, K. József feltépte az ajtót, beugrott a sofőr
mellé, és vasvégű botját mellének szegezte.
– Hajtson szép lassan tovább. Irány a rendőrség.
A zömök, középkorú férfi gyorsan és szívesen engedelmeskedett,
mert már kisebb csődület verődött össze. Vezetés közben fél kézzel
kisepregette hajából az üvegszilánkokat.
– Maga újságíró, vagy mi a fenét akar? Ne higgye, hogy
megijedtem a botjától. Aljas trükk volt, annyit mondhatok!
– Maga meg akart gyilkolni engem! – mondta K. József kissé
patetikusan, és beljebb nyomta a botot. – Mondtam, irány a
rendőrség!
– Semmi értelme, uram! – nyögte a férfi, és leparkolt egy
mellékutcában. – Magának nincs tanúja, én pedig nem vallhatok be
semmit. Állami szolgálatban vagyok, ennél többet nem mondhatok,
örüljön, hogy megúszta, és vége.
– Maga ölte meg az anyámat?
– Nézze, kérem, mi ezt nem nevezzük ilyen csúnyán. Annyi esetem
van, kérem...
– Tíz napja történt, csak nem itt, hanem az aluljárónál.
– Ja igen. Most mit mondjak? Ha bevallom, elenged?
– Nem tudom. Mondja meg, különben...
A sofőr hirtelen ellökte a botot, ki akart ugrani a másik oldalon, de
K. József elkapta a zakójánál fogva. A sofőr egy szempillantás alatt
kibújt a zakóból, és elszaladt. K. József ott állt ostobán, kezében az
egyenruhaszerű ruhadarabbal. Belátta, hogy a gyalogos üldözésnek
nincs értelme, a férfi eltűnt a közeli aluljáróban. Kiforgatta a sofőr
zakójának zsebeit, megtalálta munkaadói igazolványát. A
körbélyegzőn csak ennyi állt: NYIHA. És a cím. Elindította a kocsit,
és csaknem elütött egy bámész öregembert, mert a sínautó
irányításához szokott, és a kitört szélvédőn ráadásul akadálytalanul
zúdult be a decemberi hideg.
Szabályosan leparkolt a csupa üveg irodaház előtt, amelyen kék
betűkkel világított a rejtelmes szó: NYIHA. Nem törődött a portás
tiltakozásával, berontott, és meg sem állt az Igazgató feliratú
szobáig. Botját fölemelve rontott be, de megtorpant, merf egy kövér,
mosolygós férfiú mellett ott állt lehorgasztott fővel és ingujjban a
sofőr, az ő sofőrje.
– No, ez egyszer rendben van. Látom, igazat mondott. Micsoda
trükk! – mondta az igazgató, és intett a sofőrnek, hagyja el a szobát.
– Parancsol kávét? Vagy frissítőt?
– Gyilkosok! – mondta felháborodva K.. József. Az igazgató
mosolygott.
– Ugyan, ugyan! Foglaljon helyet! Örülök, hogy egyenesen idejött.
Maga derék állampolgár!
K. József gyanakodva, kissé zavartan leült, az igazolványt kezében
forgatva. –Mi az, hogy NYIHA?
– Ó, ez csupán betűszó. Csúnya, ugye?
– Hát kérem...
– Persze hogy az. Nyugdíjasok Intézményes Halálozási
Alapítványa. így tartjuk fenn, sőt büszkén állíthatom, növeljük is a
nyugdíjalapot. Részrehajlás nélkül mondom, de tény: a népgazdaság
talpköve vagyunk. S milyen kevesen! És milyen hálátlan a munkánk!
Viszont nélkülözhetetlen.
Az igazgató háta mögött egy felirat villódzott kéken: Túl sokan
vagyunk. Az igazgató követte K. József tekintetét, megfordult.
– Hát igen. Az automatizálás, a túlnépesedés, az átlagéletkor
meghosszabbodása... Cselekednünk kellett, uram. Ön
nem az első hozzátartozó, aki felfedezte működésünket, de
nyugodtan állíthatom, mindnyájan megértették az idők szavát.
Választhattunk volna valami ridegebb, embertelenebb módszert is...
de beláthatja, hogy a véletlen közbeiktatása sokkal megnyugtatóbb.
Ezt a módszert ma már az egész világon alkalmazzák. Tény azonban,
hogy hiába fáradt volna el a rendőrségre. A belügyi és az
egészségügyi tárca közvetlen irányítása alá tartozik szerény
intézetünk. K. József húsz percig ült az igazgató szobájában, és húsz
perc alatt meggyőzték. Belül érzett ugyan némi felháborodást vagy
inkább viszolygást, berzenkedést, de be kellett látnia, ha egyszer
intézményes eljárásról van szó, semmit sem tehet. Különösen az ő
munkakörével...
– Persze, ha a nyugdíjasok eljutnának egyszer a tudati érettség ama
fokára, hogy önként... maguktól... – sóhajtott fel az igazgató. – De
hát ez még a jövő zenéje. Addig kis intézetünknek segíteni kell
rajtuk és nekik. És kérem, ne haragudjon arra a szegény emberre!
Mennyi felelősség s mennyi adminisztráció! Egyelőre képtelenek
vagyunk automatizálni. Pedig minden út erre vezet. Csak hát a
gépek, kérem... azért humanitás is van a világon, nemde?
K. József letépte álszakállát, de nem merte a rendületlenül mosolygó
igazgató arcába vágni, csak zsebre gyűrte. Végeredményben ő, mint
az INFOPTI vezető beosztású szakembere nem süllyedhet odáig,
hogy egy állami alkalmazottat inzultáljon... Már elindult kifelé,
amikor az igazgató utánaszólt:
– A szélvédő miatt ne legyen gondja... majd részletekben levonjuk
a fizetéséből... viszontlátásra, uram!
K. József hazament, és igyekezett kiverni a fejéből az egész szörnyű
ügyet. Ebben Éva is sokat segített, mert iszonyú patáliát rendezett K.
József tíznapos kimaradása miatt.
Egy év múlva K. Józsefet minden tiltakozása ellenére nyugdíjazták,
és két év múlva már fújta is a gép bele az üvegkehelybe szürkésfehér
hamvait. Pedig nagyon vigyázott, sosem ment át a tilosban. De a
sofőrök is csak emberek, szakmai önérzet is van a világon. És hát –
sokan vagyunk.
Gyorsan tegyük hozzá, mindezt csupán az INPESSZI terjeszti